Egész gyorsan összekészülődtünk (ezen a szálláson 11kor nagyobb tumultus volt a fürdőknél, mint fél 8kor), megreggeliztünk (ma bundáskenyér volt) és elbúcsúztunk Szarajevótól. A kifele vezető úton végleg megszavazódott, hogy nem megyünk egyszerűen haza, hanem teszünk egy kis kitérőt Jajce felé.

Oda kis utakon kanyarogtunk, elnyúlt falvakon át, hegyek közt, szóval nem igazán lehetett sietni. Betaláltunk végre Jajcébe, a főtér közelében parkoltunk, és beültünk egy pizzériába enni, pont kiszámoltunk, hogy az utolsó euróinkból és márkáinkból mennyi kaja jön ki (egy óriás pizza, és egy kisebb hústál). Üres zsebbel és teli hassal vágtunk neki a város közepén álló dombnak, amire a vár épült. Elég szürke, borongós idő volt, a város meg kihalt és sok gyár eregette füstjét, mégis voltak kedves, régi épületek a várdombon, egy templom, aminek már csak a falai álltak, a Medve-torony, és legfelül maga a vár. A várba 1 euró lett volna a belépő, de mondtuk, hogy csak szerb dénárunk vagy amerikai dollárunk van (ugyanúgy hesegette el a nő mindkét ajánlatot), majd végül kis tanácskozás után ingyen beengedett (családi vállalkozásnak tűnt a vár üzemeltetése, és a nagymamának szimpatikusak voltunk). Hálából nekik adtam az utolsó tábla Tibi csokim, remélem értékelték.

A vár nem volt nagy, de mindenhova fel lehetett mászni, meg a középen álló kis épületbe be lehetett menni, nagyon sötét volt benn, de bátran felmentem az emeletre is. Végül is semmi extra nem volt, de csak mi voltunk ott, és senki nem szólt ránk, hogy hova lehet és hova nem menni, ez nagyon különlegessé tette az egészet. És a várost is jól be lehetett látni körbe. Visszasétáltunk a kocsihoz, megkerestük a rejtett vésztartalékokat, majd megnéztük a vízesést, ami a város másik nevezetessége, méltán. A folyó túloldalán bementünk egy épületbe, ahol Tito gyűlésezett valamikor, és ott áll még hatalmas polisztirol szobra. Ide is kértek volna belépőt, de gyorsan körbepillantottunk és kijöttünk. A vízesést szemből is megcsodáltuk, majd elindultunk hazafelé. Épp átértünk volna Bosznián belül a szerb részre, de az út két hegy között le volt zárva, vagy valami történhetett, mert visszafordítottak, és más útra tereltek. Aztán végre átléptünk a szerb részre, csak egy tábla jelezte (én többet vártam), átmentünk Banja Lukán, át Horvátországon, és megjöttünk Magyarországra, Pécsen át Budapestre. Az utolsó 100 km alatt barkóbáztunk, és történet-barkóbáztunk, így gyorsan elrepült az idő. Nem is olyan későn, fél 10-10 felé értünk a házunk elé, ahol könnyes búcsút vettem a fiúktól, és gyorsan nekiláttam létrehozni ezt a blogot.