Az utolsó Balkánt megjárt Jóreggelt keksz - ha nem is olyan régen - de már elfogyott, viszont azóta újabb világlátott finomságokkal gyarapodott a szekrényem. Részleteket a testvérblogon találhatsz: parizsi.blog.hu
És a végére egy gyönyörű panorámakép (a sok beígért helyett kárpótlásképp):
Akkor jöjjön pár kép, amíg elkészül a képtár.
Először Budváról, a montenegrói tengerparton fekvő helyes kis városról.
Egész gyorsan összekészülődtünk (ezen a szálláson 11kor nagyobb tumultus volt a 
fürdőknél, mint fél 8kor), megreggeliztünk (ma bundáskenyér volt) és elbúcsúztunk Szarajevótól. A kifele vezető úton végleg megszavazódott, hogy nem megyünk egyszerűen haza, hanem teszünk egy kis kitérőt Jajce felé.
Oda kis utakon kanyarogtunk, elnyúlt falvakon át, hegyek közt, szóval nem igazán lehetett sietni. Betaláltunk végre Jajcébe, a főtér közelében parkoltunk, és beültünk egy pizzériába enni, pont kiszámoltunk, hogy az utolsó euróinkból és márkáinkból mennyi kaja jön ki (egy óriás pizza, és egy kisebb hústál). Üres zsebbel és teli hassal vágtunk neki a város közepén álló dombnak, amire a vár épült. Elég szürke, borongós idő volt, a város meg kihalt és sok gyár eregette füstjét, mégis voltak kedves, régi épületek a várdombon, egy templom, aminek már csak a falai álltak, a Medve-torony, és legfelül maga a vár. A várba 1 euró lett volna a belépő, de mondtuk, hogy csak szerb dénárunk vagy amerikai dollárunk van (ugyanúgy hesegette el a nő mindkét ajánlatot), majd végül kis tanácskozás 
után ingyen beengedett (családi vállalkozásnak tűnt a vár üzemeltetése, és a nagymamának szimpatikusak voltunk). Hálából nekik adtam az utolsó tábla Tibi csokim, remélem értékelték.
A vár nem volt nagy, de mindenhova fel lehetett mászni, meg a középen álló kis épületbe be lehetett menni, nagyon sötét volt benn, de bátran felmentem az emeletre is. Végül is semmi extra nem volt, de csak mi voltunk ott, és senki nem szólt ránk, hogy hova lehet és hova nem menni, ez nagyon különlegessé tette az egészet. És a várost is jól be lehetett látni körbe. Visszasétáltunk a kocsihoz, megkerestük a rejtett vésztartalékokat, majd megnéztük a vízesést, ami a város másik nevezetessége, méltán. A folyó túloldalán bementünk egy épületbe, ahol Tito gyűlésezett valamikor, és ott áll még hatalmas 
polisztirol szobra. Ide is kértek volna belépőt, de gyorsan körbepillantottunk és kijöttünk. A vízesést szemből is megcsodáltuk, majd elindultunk hazafelé. Épp átértünk volna Bosznián belül a szerb részre, de az út két hegy között le volt zárva, vagy valami történhetett, mert visszafordítottak, és más útra tereltek. Aztán végre átléptünk a szerb részre, csak egy tábla jelezte (én többet vártam), átmentünk Banja Lukán, át Horvátországon, és megjöttünk Magyarországra, Pécsen át Budapestre. Az utolsó 100 km alatt barkóbáztunk, és történet-barkóbáztunk, így gyorsan elrepült az idő. Nem is olyan későn, fél 10-10 felé értünk a házunk elé, ahol könnyes búcsút vettem a fiúktól, és gyorsan nekiláttam létrehozni ezt a blogot.
Sajnos a kocsit nem sikerült kiszabadítani a szálló beállójából, mert valaki elénk állt, és nem bírták elintézni, hogy elálljon. Ezért az útikönyv javaslatára villamosra szálltunk, átmentünk a még viszonylag érdekes belvároson, majd a kifejezetten érdektelen, és többnyire csúnya külvároson, és elérkeztünk a végállomásra, ami mondjuk annyira volt szép, mint a Köki. Azért nem bántom az útikönyvet, egészen eddig nagyon jól tette a kötelességét. Majdnem ugyanezen az úton visszavillamosoztunk, csak előbb szálltunk le, hogy most már tényleg városnézzünk kicsit. Láttuk a híres hidat, aminek a főjénél megölték Ferenc Ferdinándot és kószáltunk a folyóparton. A város talán legszebb épülete még a Monarchia uralma alatt épült, de törökös stílusban, sokáig könyvtár volt, aztán azt is jól eltalálta egy-két bomba, és megsemmisült benne a bosnyák történelmi emlékek 90%-a. Most koncerteket adnak benne, de ablaküveg helyett még mindig deszkák vannak rajta.
Visszaértünk a szállásra, most már kiszabadítottuk a kocsit, és siettünk az Alagút Múzeumba, mert 4-kor zárt. Mikor Szarajevó ostrom alatt állt, teljesen körbekerítették a szerb erők, csak a repülőtérnél volt egy kis sáv, ahol összeértek a Szabad Boszniai Csapatokkal, de a reptér az ENSZ fennhatósága alatt állt, oda senki nem mehetett. A szarajevóiak ezért ástak egy alagutat a repülőtér alá, kb. 500 m hosszút, és azon át hordták az élelmiszert és az utánpótlást a városba, így az nem is esett el. Ennek az alagútnak a város felöli részénél csináltak egy múzeumot, ide siettünk épp. 10 perccel 4 előtt érkeztünk, be is mentünk, bár a fickó szerint fél óra kell a végignézéshez, és ő 4kor tuti lelép (nem volt egy jó üzletember, de mi csakazért is bementünk). Sikerült elég jól végignézni, meg dokumentáltuk fényképezőgéppel, az alagút egy kis részén át is mehettünk, mindenképp érdekes volt, bár a történelemből maradt még pár homályos folt.
végén derült ki, hogy mégse lehet kártyával fizetni, azért összedobtuk a pénzt, de eléggé a vége felé jártunk már. Sétáltunk még egy sort a bazárban, nézegettünk mecseteket kívülről, a boltok ugyan még nyitva voltak, de csak édességet vettünk.
A reggeli fürdőszoba-beosztás megint egész hatékonyan működött (most az első voltam), úgyhogy indultunk is fél 10 felé. Pár utcával lejjebb a pékségben meg közértben vettünk reggelit, a tengerpartra néző útpadkán megreggeliztünk, és elindultunk fel a hegyre, a kilátó felé. Kicsit hosszabb volt mint gondoltuk, rengeteg szerpentin, meg kanyargós utacska persze, de megérte, rá lehetett látni az egész fjordra, minden öblére szinte, az a hatalmas hegy, ami reggel szembeköszönt az ablakból fölénk tornyosulva, most kis dombocska volt mélyen alattunk. A hegy tetejére temették az ország híres költő-filozófus-államférfiát, egy téglatest alakú épületben volt az emlékmű, és 400 valahány lépcső vezetett fel oda, többnyire a hegyen belül, alagútban. De hát a kilátás mindent elsöpört, akármilyen érdekes szobrokat is próbáltak tenni a kripta fölé, amit pont akkor nyitottak ki, mikor odaértünk. Miután mindent jól megnéztünk (Olaszországot a felhők miatt nem láttuk, pedig elvileg nem lehetetlen) lekacskaringóztunk, és az öböl fordulatait kísérve elindultunk át 
Horvátországba, azon belül is Dubrovnikba. Ezen a határon végre belenéztek az arcunkba is, nem csak az útlevelünkbe, de lazán továbbintegettek, és ezen a napon ez így ment végig, pedig ezzel együtt négyszer léptünk át határt.
bedühödtünk a horvátokra, és nem vettünk ott semmit, nem is váltottunk pénzt. Azért a várost rendesen körbesétáltuk, és már kocsival kicsit feljebb is mentünk, hogy rálássunk, mert ugye az a falról kimaradt.
Azt gondoltuk 11-ig a szállásra kell érni, ezért különösen morcosak lettünk, mikor Moha bá kis kirándulásokat szervezett nekünk Szarajevó külvárosában, de ez még mind semmi nem volt ahhoz képest, hogy a belvárosban szembeirányított minket egyirányú utcákkal, nyugodt szívvel vitt be zsákutcákba, és egyszer még egy lépcsőn is le akart zavarni minket. Azért minden mesterkedése ellenére megtaláltuk a szállást, kaptunk is szobát, amiben mindenkinek jutott egy emeletes ágy, és a szállás alatt egy étterem üzemelt, ahol a lelkes pincér rögtön ajánlotta a helyi töményt, persze söröztünk is, palacsintáztunk, interneteztünk, majd felmentünk a szobába pókerezni. Ott is én estem ki elsőnek, jó fáradtak voltunk, de hajnali négykor azért még elmentünk sétálni a bezárt bazárba.
Megbontottunk egy Albániában, az útszélen vásárolt gránátalmát is, de az nem aratott nagy sikert, tényleg nem volt olyan finom, pedig ettem én már olyat. Meg macerás is, de én azt szeretem benne.
Az óvárosból kimenet próbáltuk rátukmálni a kutyát pár német turistára, ha jól emlékszem sikerült is. 
Nagyon kemény menet volt, zuhogó esőben, de nagyon fel akartam menni, úgyhogy minden erőmet összeszedtem, és azért felértem (talán nem is olyan sokkal a többiek után). Már sajnos sötétedett, úgyhogy nem időztünk soká, megindultunk lefelé, ami szintén nem volt kényelmes, úgy remegett a lábam, mikor leértünk, hogy állni nem is bírtam egy helyben.
Rendes kis helyi kocsma volt, nyerőgépekkel, de mi igazi kaszinóvá tettük, és egy nagyon kemény meccsen, két rebuy után, de nyertem! Ha életemben csak ezt az egy pókert nyerem, akkor is már boldog vagyok. Egyébként így arra az estére 0-ra egyenlítődtem ki.
Át a hegyeken, egészen más éghajlatra jutottunk, mediterrán táj, sok kecske, szamár az út mentén, és rengeteg kis minibunker, ami az ország védelmét hivatott szolgálni egyszer, de azóta sem lehet elmozdítani őket, olyan dög nehezek. A többsége beépült a hegyoldalakba, és az albán fiatalok kedvelt helye szüzességük elvesztésére (na jó, lehet hogy annyira nem kedvelt, de kézenfekvő megoldás) Másféle, de megint csak gyönyörű tájon, hegyek közt vezetett tovább az út a főváros felé. Tirana előtt felmentünk Szkander Bég egyik várához, sokat kellett fellépcsőzni, de mindenképp megérte, klassz kis vár, romos ugyan, de teljesen be lehetett járni, egy étterem működött benne, így a legváratlanabb helyeken bukkantak fel asztalok székekkel. Útbaigazítást az angolul jól beszélő bolond asszonytól kaptunk, aki vidáman ecsetelte, hogy az ördög itt járt a faluban, de az ő fia, Jézus, megküzdött vele és már elűzte. Szóval az is lehet, hogy Szűz Mária volt.
Bementünk Tiranába, ami megint csak egy sofőrt próbáló város (szerencsére nekünk nagyon jó volt), mert az autók mindenhonnan mindenfelé mennek, előznek, kanyarodnak, mikor lámpa és/vagy rendőr irányít az se garancia semmire, és persze állandóan dudálnak. Egész jó helyre sikerült leparkolni, fizetős, de nem drága, a főtérnél, amit meg is néztünk. Középen természetesen Szkander Bég szobra állt, körülötte kormányépületek, történeti múzeum, és az opera, amit csak onnan ismertünk fel, hogy rá volt írva. Egy mecsetbe is bementünk végre, nagyon szép volt, a cipőt le kellett venni, én még egy kendőt is kötöttem a fejemre, ki volt rakva a bejáratnál kosárba, az idős bácsi meg mutogatott rá, gondoltam miért ne, úgyis erre számítottam, és finom selyemkendők voltak.
Tovább indultunk, megnéztünk egy templomot, a parlamentet és egy erőd falát (annyi maradt belőle), és a sok szép színes kockaházat (tényleg vidító látvány), majd beültünk egy plázába kávézni és narancslézni, mindezt plázaáron. Visszamentünk a kocsiért, és így mentünk az egyetemhez kisebb közlekedési nehézségek árán, de muszáj volt, mert itt állt Teréz anya szobor-gyűjteményünk utolsó darabja, és meg kellett örökíteni.
Elindultunk, de a városból kifelé semmit sem találtunk, amit kerestünk, csak az autópálya melletti utat, így inkább felmentünk a pályára, és irány dél. Lejjebb mégis egy Scenic View utat választottunk, ami valóban gyönyörű volt, nagy hegyek közt, az út maga néha épphogy csak elfért. Közben megálltunk egy kis görögkeleti apátságnál, ami még ma is működik, de belépőt már szedtek. Nagyon hangulatos volt, gyönyörű kilátással a hegyekre. Végül köztük leértünk az Ohridi-tóig, már sajnos sötétedett, de így is érezni, Ohrid egy elbűvölő kisváros, szűk utacskák, templomok, vár a domb tetején, még egy amfiteátrum is akadt. Ezeket szállás keresés, találás és evés után néztük meg, már sötétben. 
Nagyszerű szállást találtunk, tó fölé hajló terasszal, ezt főleg másnap reggel értékelhettük, mikor világosban is megcsodálhattuk a kilátást. Egy közeli, elég puccos étteremben ettünk, de nagyon finomakat, mind helyi, de legalábbis környékbeli specialitás, és persze hasonló bor. Utána kaptuk nyakunkba a várost, a partról fel egy templomig hirtelen, ami körül még ásatások voltak, aztán a vár felé, de nem mentünk odáig, mert már zárva volt, amfiteátrum, és le a sétáló utcákig, ahol folyt már a nagy élet. A főtéren egy hatalmas kettérepedt fa állt, középen összebetonozva. A tér közelében beültünk kávézni és sörözni egy klassz kis emeleti bárba, voltunk pár ajándékboltban, aztán be egy közértbe, hogy elverjük a maradék macedón dénárunkat. Nem volt olyan egyszerű, mert minden számítás borult, mikor kiderült, hogy a 30 dénáros üveges sör betéti díja 30 dénár (ezt azért nem gondoltuk volna). 
De kártyás segítséggel megoldottuk. Vettünk valami mézes vízben áztatott tésztát is, ami aztán a szobában kifolyt, jól összekente a padlót, meg azután szinte mindent, mert feltakarítani nem, csak szétkenni sikerült. A szobában még söröztünk, konkretizáltuk a másnap reggeli fürdőbeosztást (én mehettem utoljára), meg lerendeztük az SDR-t, azután lefeküdtünk, hogy korán kelhessünk.
Elindultunk, most már tényleg Skopje felé. Gyönyörű, színes lombú fák között vezetett az utunk. Megálltunk egy kisvárosban, az utolsóban Koszovóban, venni egy-két dolgot, én pl. rizses csokit. 
Megnéztük még a Pasha mecsetet, a folyó túloldalán, a macedón oldalon meg egy görögkeleti templomot, és persze Teréz anya szobrát. A főtéren a fiúk ettek pici fánkot, ami Péter nagy vágya volt gyermekkora óta, amikor még a balatoni strandon figyelte a fánkocskák hajózását az olajfolyóban. Engem is megkínáltak, tiszta porcukor és csoki lettem, ők udvariasan kiröhögtek és lefényképeztek. Utána nekiindultunk egy teázót megkeresni, nagyon hangulatos kis hely volt, bár a helyi tea olyan kamilla és zöldtea szerű volt, nem olyan mint Denisé. A cseresznyebor viszont nagyon finom, a vízipipájuk meg eltörött (és csak egy volt nekik, ki érti ez?). Ugyanabban az utcában volt egy étterem, amit Péter felismert, hogy járt már ott, és nagyon jó. Próbáltuk elmagyarázni, hogy ilyen bőségtálat kérünk, kaptunk először egy hatalmas adag salátát, ami uborkával elválasztott mindenféle szószos zöldség volt, azt helyi kenyérrel elkezdtük majszolni, mikor kihoztak egy óriási húsos tálat, mindenféle húsból egy volt rajta, de annyi, hogy hat embernek is sok lett volna. Előtte ittunk egy mastikát, ami nemzeti ital, uzo-szerű, borzasztó, nagyon ánizsos, azt meg alapból utálom, de azért lenyomtam, és mikor már annyit ettünk a különleges grillhúsokból, töltött fasírtokból és kolbászkákból, amennyi belénk fért, még egy szőlő rakit is ittunk, ami viszont finom. Hazasétáltunk a főtéren és a kőhídon át (nem szimmetrikus), és az előtérben pókeroztunk még egy nagyot. Én estem ki elsőnek, illetve Levi, de ő rebuy-olt. Közben boroztunk és vodka is volt, szóval el lehet képzelni, jól éreztük magunk.
Mi bejártuk a várat elég alaposan, felmentünk a bástyákra, a mellvédekre, láttuk ahol a Száva a Dunába folyik, és üteg, ágyú és minitank sorokat a belső várárokban, a külsőben meg teniszpályát. Este hatkor találkoztunk a többiekkel a Tesco előtt. Amint kivettem a táskám a csomagtartóból, Levi odaugrott, hogy segítsen, és berakta a másik kocsiba. Így legalább anyuék is meggyőződhettek róla, hogy rendes emberekkel megyek, mert egész addig azt kérdezgették, hányan megyünk, milyen autóval, hány fiú, hány lány és egyáltalán hova.
Végignyomtuk a határig, pedig szerettünk volna megállni valahol enni, de nem láttunk semmit. Azért szerencsésen átengedtek, és a szerb oldalon rögtön ott virított egy bank. Kipattantunk a kocsiból, hogy váltsunk pénzt, de olyan rossznak tűnt az árfolyam, hogy a nem messzi benzinkutat vettük célba, ahol aztán még rosszabb volt. A harmadik benzinkútnál végül váltottunk, szerencsére, mert utána jött az autópálya-kapu, rendesen perkáltattak, de autópálya az elég kevés volt (és ez most egy nagyon enyhe megfogalmazás).
Belgrádba beérve elég könnyen elhelyeztük magunkat a várostérképen, a hosztelt is megtaláltuk, csak onnan átirányítottak egy testvér-hosztelbe, ahová ők a foglalásunk után lazán áthelyeztek. Ez a másik a harmadik emeleten volt, persze lift nincs, csak egy szoba, kb nyolc háromemeletes ággyal, ezek mondjuk viccesen néztek ki, az a társaság viszont nem, aki a közepén randalírozott. Mondtuk, hogy nem erről volt szó, hanem külön szoba 6 fő részére, később 5re, és egyikünk babát vár, de nem hatottuk meg a recepcióst. Adtunk egy sanszot más szállásoknak, és nem messze meg is találtuk a Hotel Astoriát, alig drágább áron, de külön szobákkal (egy két- és egy háromágyas), és törülköző, steril pohár, minisampon, ami kell. Plusz ígéret reggelire. Ekkor már éjfél felé jártunk, de még felkerekedtünk egy jó kis sörözőt keresni. Itt hosszasan keresgéltük azt a helyet, ahol a Milosevics-ellenes mozgalom gyűlésezett annak idején, legalábbis az útikönyv szerint, de nemigen találtuk, aztán Péter kocsmáját se, szóval egy érdekes, saját DJ-vel felszerelt, de tánctérrel és csapolt sörrel nem rendelkező helyen kötöttünk ki, ami azért szimpatikus volt, főleg mikor láttam, hogy az egyes napi ajánlatokat versbe foglalták. A hely maga egy kesze-kusza bazár közepén volt. Hazafelé azért mégis meglett Péter helye, amit megtekintettünk, de ki már nem próbáltunk.
A nagyobb, olvashatóbb térkép itt található. Sajnos csak ezt találtam eddig.
Utolsó kommentek